I'm okay.
OOh. A nővérem ma ballagott, szuper volt, nyolc órát nem ettem, aztán a kb 23 fős kis családdal beültünk egy étterembe, és rengeteget ettünk. Most jöttem haza, és hihetetlen fáradt vagyok. Semmi kedvem Chrisről vagy Zaynről írni, mit is mondhatnék? A szokásos. Fáj. Kegyetlenüll fáj. De megszoktam.
Egy másik dolog. Azt hiszem, egyre képtelenebb vagyok elviselni azt a fájdalmat, ami rajtam van. Néha csak azt akarom,hogy vége legyen. Elmehessek valahova, ahol senki nem tudja a nevem. Új, tiszta lap. Senki a régi életemből. Talán ki tudnék törni a lelki szemetesláda szerepéből. Talán normális lehetnék. Talán nem lenne ott is egy Chris, akibe őrülten szerelmes vagyok, és ez megöl. Talán végre nem csak néha lennék boldog, hanem mindig. Ezt akarom. De ha választási lehetőségem lenne, nem tenném meg. Mert a többieknek szüksége van a ,,szemetesükre". Nekem pedig valahogy ez a lételemem,hogy másoknak segítsek. Talán a személyiségem miatt, talán, mert ezt tanultam a szüleimtől, de a legvalószínűbbnek azt hiszem,hogy azért, mert valamiért könnyeb másoknak segítenem,mint saját magamnak. Szóval nem szólok, teszem a dolgomat, és reménykedem,hogy egyszer valaki majd rámtalál. Miért is keresnék? Egyszer majd jönni fog. Talán egyszer Chris is észreveszi,hogy ő a mindenem. Én képtelen lennék megmondani neki. Mert szeretem. Pont ezért. A büszkeségem sem bírná ki, ahogy visszautasít, de a szívem mégkevésbbé. Szóval nem teszem ki agam ennek. Megvagyok így. Nem vagyok rendben, de jól vagyok. Kibyrom. Csak annyira szeretnék mr úgy igazán boldog lenni. Boldog, újra..